Ahogy elindultam reggel, már tudtam, hogy a helyzet nem lett jobb, sőt rosszabb. Mindenki felkapott engem és Williamet, látva a feliratot az ajtómon. Mr. Morgan azt mondta, beszélt a gondnokkal, de csak délután tudja majd eltüntetni, vagyis épp a távollétemben. Addig pedig maradt a bélyeg, a bámulás, a suspus. Ez nem kímélte meg a csapatunkat sem. A parkolóban várakoztak, és mikor még csak közeledtem, már akkor láttam rajtuk, hogy összesúgnak. Ott volt Annie, Lily és Tiffany, és a két fiúnk az autóknál szöszölt. Három verdánk volt, az egyik, ha jól vettem ki, Jason-é, a másikról nem tudtam, a harmadik William fekete Audija volt a sorban. Még így is szűkösen leszünk bennük.
– Sziasztok.
– Fujj, én nem fogok veled egy kocsiba szállni – méregetett Annie undorodva. Rávigyorogtam.
– Mázli.
– Jaj, nem – legyintett. – Nem a náthádról beszélek. Csak nem tűröm azokat, akiket azért emelnek ki, mert összeszűrik a levet a főnökükkel.
– Ha azt akarod mondani, hogy William nem végzi jól a munkáját, mondd meg neki – vigyorogtam, és a közeledő alak felé mutattam. Annie a gondolatra is elsápadt, hogy netán a pasas meghallotta, és ezért az arcért már megérte elindulni. Williamet körülvette a hölgykoszorú, a csapatom lánytagjai mind ott robogtak vele: Chelsea szorosan mellette, valamit magyarázott neki, amin felnevetett. Rachel és Janet utánuk kullogtak, álmos arccal.
– Hölgyeim és uraim, szép jó reggelt – mondta… förtelmes orrhangon. Mire leesett, már visszaköszöntem, és mindketten nevetve konstatáltuk, hogy ugyanúgy meg vagyunk fázva. Erre persze azok, akik hallották a pletykát, máshogy reagáltak. Megszeppenve konstatáltuk, hogy a Williammel érkezők engem bámulnak döbbenten, a már ott lévők pedig Williamet. Miután mindenki, még a fiúk is levonták magukban az ebből származó, egészen biztosan hamis következtetéseket, drága főnököm megpróbálta megtörni a kínos csendet.
– Jöhetne már a sofőröm.
– Ki lesz az? – kérdeztem.
– Tony. Így nem vezethetek. Letüsszögöm magunkat az autópályáról.
Elnevettem magam, a többiek pedig ugyanolyan feszülten néztek, mint eddig, de láthatóan igyekeztek mosolyba húzni a szájukat. William nem volt tudatában mindennek, ezért értetlenül fordult felém, de akkor már megjelent Tony és Rob.
– Mióta várok már erre a pillanatra! – Tony boldogan lépett William elé, és lelkesedve vette át a kocsikulcsot. – Mindig is egy ilyet akartam.
– Csak aztán nehogy túlmenj a parkon a lelkesedésed miatt. Nincs benne annyi benzin, hogy Skóciából még vissza is jöjjünk.
– Vettem, főnök – vigyorgott a pasas, és már indult is az autóhoz.
– Jó, minden megvan. Döntsék el, hogy ki kivel megy, és pattanjanak be! De ne vacakoljanak vele túl sokat, mert ha Mr. Layton vezeti a kocsimat, mi már rég ott leszünk, mire egyáltalán elindulnak.
Ebből komoly vita kerekedett, amiből reméltem, hogy kimaradok. Reménykedve felpillantottam Williamre.
– Te velem jössz.
– Huh. Kösz.
– Sissie, hova akarsz ülni? – kérdezte Rob, mert már indult volna elfoglalni az anyósülést, de rájött, hogy udvariasabb lenne először engem megkérdezni.
– A két taknyos hátra ül, mert még elkapom – indítványozta Tony. William kedvesen kinyitotta nekem az ajtót, amit többen már megint félreértelmeztek, pedig csak egy egyszerű, férfitól nőnek szánt gesztus volt. Mikor lehuppant mellém, letekertük az ablakokat, hogy halljuk a többieket. Rossz ötlet volt, majdnem megsüketültünk.
– Fiatalok – üvöltött ki William, kihajolva mellettem. – Négy-négy. Gyerünk! Miss Smith, ne álldogáljon ott. Üljön be Mr. Howe kocsijába.
– Mit szarakodnak ezek? – kérdezte Rob mogorván. Ma valahogy senkinek nem volt jó kedve.
– David és az én csoportom egybe akart ülni – tájékoztattam őket, mint egy sportkommentátor, tisztes távolból figyelve a jelenetet. – Lily viszont rühelli Annie-t, ezért nem akar hozzájuk menni.
– Én se mernék beülni, ha ez a Tiffany vezet. Biztos, hogy bírja az az autó? – nézett ki Rob.
Tony telibe nyomta a dudát. A többiek riadtan ugrottak a kocsiba, mi pedig ezerrel elindultunk a parkolón keresztül. Nem kellett sokat várni, hogy a fehér és barna autó kövessen minket az utcán át. Mikor már nyugodtan haladtunk, William törte meg a csendet.
– Na jó, minden formaságot félretéve, Sissie, mi folyik itt?
Álmodozva néztem a visszapillantóból Annie és Tiffany beszélgetését. Tuti, hogy rólunk volt szó, mert ránk mutogattak. Megráztam a fejem.
– Hol? Hogy érted?
– A többiek viselkedésére céloz, ami tényleg fura volt – vágott közbe Tony.
– Vagy az… – sóhajtottam. – Valaki felírta az ajtómra, hogy Sissiam. – Többen is felhorkantak, de William kínosan hallgatott. – Azóta az egész egyetem azon csámcsog, hogy biztos együtt vagyunk. Most meg ez a nátha is… Meg a plakát…
– Mi van a náthával? – értetlenkedett William.
– Ugyanakkor lettünk betegek!
– Fogadni mernék, hogy még több ezer ember van kint az utcán, aki szintén náthás lett!
– Nekem nem kell mondanod! Észrevettem, hogy nem vagyunk együtt!
– Srácok, mióta tegeződtök? – szólt hátra Rob, akinek lassan már fülig szaladt a szája a vitánktól.
– Tessék, ez is! Látod? – mutattam a férfira. – Minden út ide vezet! Ezért érzik úgy, hogy… Végre őszinték vagyunk, erre úgy érzi mindenki, hogy…
– Elegem van abból, hogy mindenki úgy érzi, hogy, és ettől nem halad rendesen a munka. Ezen vitatkoztok Annie-vel is, igaz?
– Ezen, képzeld. Egymás haját tépjük, hogy melyikünk imád téged jobban!
– Most nem erről van szó!
– De, de, a munkádról van szó, amit elrontok. Rúgj ki, ha szeretnél, tessék! Minden egyszerűbb lenne! Nyilván erről is én tehetek!
– Sissie, ne legyél már nevetséges! Csak azt mondom, hogy ennek van egy felelőse, és meg kell találni…
– Felelőse? Úgy érted, valaki kitalálta, hogy az egész világgal el fogja hitetni, járunk, és ördögi tervét több lépcsőn keresztül viszi véghez? Most is a főhadiszállásán röhög a markába, hogy veszekszünk?
– Nem, de például valaki felfestette a feliratot. Meg kell találni!
– William, ha azt firkálják a faladra, hogy William + Hannah, akkor még nem kell az egész világnak azt hinnie, hogy jártok a szomszédommal. Az más miatt van.
– Akkor szerinted miért hiszik azt, hogy együtt vagyunk?
– MIATTAM! MIATTAM HISZIK!