– Helyes.
– Na, de meséld el, mi volt!
– Hogyan?
– Péntektől egészen idáig. Kérlek! Utálok tanulni – huppant le mellém Natalie izgatottan. – Először azt a rejtélyes autóutat!
– Oh, hogy azt. Jó – mondtam, aztán elhelyezkedtem az ágyon, hátradőlve a plafont néztem, hogy ne legyen rám hatással Natalie arckifejezése. Úgyis az igazat kell mondanom. – Elmentünk a parkba, csináltunk pár képet. Jót nevettünk. Ezután hirtelen William azzal jött, hogy most már mennünk kell a tóhoz.
– A tóhoz? Ja, a tóhoz!
– Igen, én pedig nem értettem, miért nyom egy esernyőt a kezembe. Aztán kiderült, hogy rólam akarják megcsinálni a kampány képét.
– Ú, ez mennyire király már!
– Inkább romantikus.
– Hogyan? – hökkent meg. Felkeltem, fel-le sétáltam előtte.
– William arra törekszik, hogy megmutassa, igenis érek valamit, érted? – kérdeztem tőle lelkesen. Most külön ügyeltem rá, hogy lehalkítsam a hangomat, mert nem tudni, ki járkál a folyosókon. – Az egész tó-dolog, minden, amit értem tett, még ez az állás is… Nekem nem adatott meg az, ami neked, Natalie. A te szüleid támogatnak téged és szeretnek. Az enyémek…
– A tieid is szeretnek, csak máshogy mutatják ki – vágott közbe Natalie. – De hogy jön ez ide?
– Pszt, halkan! Ők mindig meg akarták mondani, mit tehetek. Ezért titkoltam el előlük az egész írás- és William-ügyet. De én szeretnék… többet. Szeretném Williamet, nem úgy, hogy titokban átmászom a hátsó kerítésén, ahogy néha öt évvel ezelőtt tettem, hanem úgy, hogy hozzászólhatok. Hogy felhívhatom vagy leülhetek vele egy pubba anélkül, hogy a csapos összesúgjon öt hülye tyúkkal. – Natalie szóhoz sem tudott jutni, úgy tátogott, mint a partra vetett hal. Nem érdekelt, folytattam. – Hogy tegezhetem. Érted? A fényképezés után ketten álltunk az esőben, nálam nem volt esernyő, mert a kocsiban hagytam, és megígértük egymásnak, hogy őszinték leszünk… – Megtöröltem a szemem.
– Állj, állj, állj, állj! – kiabálta szobatársam szinte sokkolva a hallottaktól. Felállt, ivott egy kortyot. Megint lepisszegtem, mire halkabban folytatta – Azt akarod mondani, hogy tizenhat évesen is ismerted? Átjártál hozzá? Titokban? És… Mi volt ez az esernyővel? Meg eső… Álltatok az esőben. Megcsókolt?
– Igen, tizenhat évesen is ismertem. Igen, átjártam hozzá. Titokban. Minden szerdán. Beszélgettünk, segített írni. És nem csókolt meg este.
– Mit csináltatok még? – kérdezte fenyegetően.
– Az ég szerelmére, úgy nézek ki, mint aki valaki ágyába ugrik tizenhat évesen?
– Próbált… visszaélni a helyzetével?
– Nem.
– Soha?
– Soha. Ő egy rendes ember. Vagy nem mondtam még elégszer?
– De. Kérlek, mesélj tovább, aztán még gondolkodom.
Elmondtam neki Chelsea-t és a pletykát Annie-ről, a találkozásomat Peterrel, aztán a plakátos meglepetést és a találkánkat is Williammel. Mikor a végére értem, Natalie eltöprengve mosolygott. Aztán megmutattam neki a képeket is, külön kiemelve a kedvencemet. Natalie élvezte, hogy végre viszonylag őszintén beszélgethet velem, ezért sok kérdésre válaszoltam készséggel. Mikor pedig letudtuk a témát, a nap eltelt, gyorsan átismételtük a tudnivalókat a holnapi zárthelyikre, aztán jött a lámpaoltás.
Már percek óta feküdhettünk a sötétben, én elmélázva bámultam a plafont, mikor Natalie mocorgását hallottam.
– Sissie – suttogta álmoskás hangon.
– Igen?
– Szerelmes vagy belé?
Némi gondolkodás után csak annyit mondtam:
– Nem tudom.