Elhessegettem a gondolatot. Mindegy, tényleg. Minden a helyén van. Dolgok történnek körülöttünk, mi pedig sodródunk velük. Végre újra közel érezhetem magamhoz Williamet. Nem kell tennem semmit, amúgy is elhamarkodott lenne. Csak azért akarok lépni valamerre, mert elragadott az egyetemi teljesítményláz, egyszerűen képtelen vagyok a fenekemen ülni. Várunk. Kész.
Becsuktam a könyvet, és elmélázva néztem magam elé. Az íróasztalom már megint halomban álltak a jegyzeteim, tetejükön a holnapi dolgozat vázlatai összefirkálva, s legfelül egy kis boríték képekkel. William adta nekem, mielőtt hazakísért, volt benne pár aranyos vagy művészibb fotó, amit nem a terepszemle céljából készítettünk, hanem mert szép volt. A feliratozott plakát kicsinyített példánya és az eredeti tavas képem alatt találtam meg… azt. Most felemeltem, óvatosan, mintha porcelánból lenne, akár az érzéseim, amit megjelenített.
A gyönyörű naplemente előtt ketten álltunk, William és én. Ő biztatóan mosolygott rám, én elérzékenyülve őrá. Még sosem volt képem kettőnkről, sőt róla magáról se volt képem, de már kezdtem érteni, miért gyanakodnak ránk annyian. Tévedés ne essék, nem úgy néztünk ki, mint akik perverz titkos viszonyt folytatnak, egyszerűen a kép szép volt. Mi tettük azzá.
Elmosolyodtam, megérintettem Williamet. Kár, hogy elvitte a kabátját, már épp nevet akartam adni neki. Aztán lépteket hallottam, ismerős hangokat a folyosó felől. Érdeklődve fordultam az ajtó felé, lefordítva a fotót.
– Vajon még itt lakik?
– Ne aggódj, neked szólna először, ha az álmai után indul.
– Igen, mert nálam vannak a középkoros jegyzetei. – Natalie berontott az ajtón, őt pedig Mr. Andrews követhette, bár nem láttam jól, mert a rózsaszín ruhás lány egyből elzárta tőlem a kilátást, ahogy rám rontva ölelgetni kezdett. – Sissie, sztár vagy! Miért ülsz itt? Csinálj… olyan dolgokat.
– Milyeneket?
– Sztárosakat! Fesd kékre a hajad, bulizz a menőkkel… – nevetett Natalie. Végre lekászálódott rólam, hogy rendesen köszönni tudjak Mr. Andrewsnak is. Natalie apja egy egész jól felfutott vállalkozást vezetett, és még ha nem is volt sokkal gazdagabb az én családomnál, szerette a szegénység látszatát kelteni. Most is úgy öltözött fel, mint egy idősödő egyetemi tanár, inget viselt, zakót és hozzáillő kordnadrágot, kopaszodott. Különben tényleg nem volt fiatal, apámnál öregebb lehetett egy tízessel. Mindenesetre jóval szimpatikusabbnak tartottam a családom bármely tagjánál, és ezt a lelke mélyén ő is nagyon jól tudta.
– Üdv, Mr. Andrews, hogy van?
– Rég jártam itt. – A férfi végignézett a kis szobán, és határozottan nem nyúlt bele Natalie fehérneműs fiókjába vagy dobta ki Jimmyt. Mondtam én, hogy jobb, mint a szüleim. – Bájos ez a szoba. Szépen kidekoráltátok.
– Az Natalie érdeme – mosolyogtam a lányra. – Én szürke vagyok és egyhangú.
– Inkább rózsaszín – mutatott rám Mr. Andrews. – Apropó, nem is mondtam: gratulálok a képhez. Láttuk az autóból. Natalie akkorát sikított, hogy majdnem beleestünk az árokba.
Natalie kacagott, apja pedig tündérien rámosolygott. Úgy szerettem ezeket a pillanatokat. Nem azt éreztem, hogy sírva el akarok rohanni, mert az én szüleim nem normálisak, hanem azt, hogy szerencsés vagyok, amiért kicsit részese lehetek ennek az idillnek.
– Jeges teát? – pattantam fel hirtelen, hogy jó háziasszony legyek. Töltöttem mindhármunknak. Mr. Andrews még a pohár mögül sem hagyta abba a mustrálásomat, ami kicsit bosszantott. Tudtam, hogy kérdezni akar valamit, de érzi, hogy nem annyira egyszerű a téma, hogy bárhogy megfogalmazhassa. Végül Natalie rövid csacsogása után feltette a nagy kérdést:
– Mi a helyzet William Johnsonnal? Hogy megy a munka?
Elakadtam. Fura volt a kérdés, és nem tudtam, Natalie mennyit mondott el neki róla, ha egyáltalán mondott valamit.
– Öö, a munka remekül megy. Haladunk a cél felé. – Kínosan ügyeltem rá, hogy ne minősítsem a csoporttársaimat Natalie előtt, akit nem vettek fel az állásra. – Kissé rögös az út, de meglesz.
– Meséltem apuéknak, hogy jártunk. Hogy Mr. Johnsontól tudtam meg, rendben vagy.
– Igen – mosolyogtam. – Ő egy remek ember.
Csak ne próbálja kipuhatolni, hol jártam akkor, csak ne próbálja…
– Én is csak jót hallok felőle – bólintott Mr. Andrews, majd kicsit zavartan hozzátette. –Már azon gondolkodom, hogy egyszer felkeresem marketingügyben. Szerinted neheztelne miatta?
Megkönnyebbülten fújtam egyet, mikor leesett: nem faggatózni akar, csak üzletelni!
– Nem egy neheztelős fajta, de fogalmam sincs, mit vállal el. Nem értek hozzá, tudja. – Az én részemen szétpakolt olvasmányaimra mutattam, amikből látszott, hogy továbbra sem szippantott be engem a közgazdaságtan. – De ha tudok valamiben segíteni, szóljon.
– Köszönöm, Sissie. Nos, nem is zavarok tovább. Tulajdonképpen csak azért jöttem, hogy megnézzem, minden rendben van-e veletek és a szobával. Köszönöm az italt – biccentett felém. – További jó és sikeres munkát! És sok szerencsét a vizsgáitokhoz!
– Köszi, apu! – Natalie még egy búcsúpuszit adott apjának, aki aztán kiment. Rögtön Natalie felé fordultam, hogy az elmúlt napok történéseit mind a nyakába zúdítsam. Érthetőbbé tette volna előttem az egész helyzetet, ha valaki más is meghallgatta volna. De éppen csak hogy nagy levegőt vettem, az ajtó újra kinyílt, benne megjelent Mr. Andrews.
– Lányok… Van egy kis gond.
Meglepetten ugrottunk fel, és követtük őt a folyosóra, ahol nem volt senki és semmi. Csodálkozva néztem körül.
– De mi…?
Aztán Mr. Andrews becsukta az ajtót, és akkor megértettem. A fán kék felirat rikított ferdén, egészen a tetejétől az aljáig beborítva.
SISSIAM.