– Népszerűek ezek a plakátok – mondtam neki. – Beszélnek róluk az emberek.
William elmosolyodott.
– Rólad beszélnek, nem a plakátokról. Ilyen szempontból Tonyék jobban jártak veled, mint a nyomdafestékkel.
– Én vagyok Tonyék reklámarca. Ez azért jó, mert sosem jártam még a rendezvényeiken.
– Ami késik, nem múlik – nevetett William, és séta közben megigazított egy hirdetést az egyik épület falán: kezdte elengedni a ragasztó.
A falatozó jó hely volt. Én nem jártam ide, mert egy kicsit drága az egyetemi konyhához képest, de sokan szerették, mivel nem olyan puccos, és nagy a választék. Ennél is súlyosabb érv, hogy itt jól lehet lakni. Boldogan vetettem rá magam egy szelet rántott húsra, mert ha Natalie-val nem vásárolunk be ilyesmit, amit ritkán teszünk, akkor nem sűrűn jutok mennyei lakomához. Anya gyakran főz, ha hétvégén hazamegyek, de az utóbbi… rengeteg időt nem töltöttem otthon. Egyszer majdnem, de postafordultával mentem is vissza Argletonba. Nagyon éhesek voltunk, addig nem is nagyon beszéltünk, míg ettünk, de láttam Williamen, hogy kifejezetten tárgyalni akar velem valamiről, és alig várja már, hogy a kellő alkalommal elmondhassa. Mikor megjött a sörünk, ránk jellemző módon a nyelvünk is megeredt.
– Annyi kérdésem lenne hozzád – mondta komolyan. – Nem tudom, mi igaz veled kapcsolatban, amit eddig hallottam, és mi nem.
– Tégy próbára – mosolyogtam rá. Ideje volt már tiszta vizet önteni abba a nagyon régi és csorba pohárba.
– Mi történt abban az egy évben? Amíg nem találkoztunk?
Elkomorodtam. Őszintén, nem erre a témára számítottam. Emlékeztetnem kellett magam arra, hogy készen kell állnom az őszinte válaszra, és kinek másnak mondanám el, mint William Johnsonnak? Nagyot nyeltem. Erről az időszakról szerettem a legkevésbé beszélni. Gyengének és kiszolgáltatottnak éreztem magam, mert akkor az voltam. Most kaptam egy lehetőséget, hogy bebizonyítsam: már nincs így. Komolyan néztem a szemébe.
– Felvettek az Edge Hillre.
William szemei meglepetten kerekedtek el.
– Az… Az egészen közel van hozzánk. És miért…? – Ujjammal jeleztem, hogy kár elragadtatnia magát.
– Szociológiára.
Félrenyelte a sört.
– Mi?!
– Ez az Edge Hill fő szakterülete – morogtam.
– Mi közöd neked a szociológiához?
– Sosem veszem el a társadalomban, mindig kívülről nézem a csoportokat.
– Már megbocsáss, de vitatkozni szeretnék veled…
– Ezt anyám mondta.
– Oh… – William sóhajtott. Csöndben nézett engem, én pedig komoran ültem, lecsúszva a széken, bámulva a párát a korsó oldalán.
– Hallgattam rá, és ott hagytalak. Meg az írást. – Nyeltem. A férfi előredőlt.
– De itt vagy.
– Itt – mosolyogtam rá halványan. – A felvételi pontjaimon próbáltam javítani abban az évben, és lám! – Körbemutattam. – Sikerült.
– Hiszen ez nagyszerű! – William arcán szinte már döbbenet látszott. – Jártál az Edge Hillre?
– Nem, soha. Anyám kitalálta, hogy szociológus leszek, és én hallgattam rá. Feladtam mindent, hogy megéljek majd valamiből, meg különben is ismerünk egy szociológus professzort az egyetemen, szerinte is jó ötlet lett volna. Szép történet, nem igaz? De valami akkor bekattant. Ott álltál a hipermarketben. Én rád néztem, te rám. Bántam, hogy elfordultam…
– Ugyan már.
– Nem, William, ettől tőled is elfordultam – dőltem előre. – Attól, amit adtál. Ami sok. Ami a lételemem. Bölcsész vagyok, bakker! Író! És nem iratkoztam be. Aztán ordítoztunk, anyám mindent a fejemhez vágott, hogy én egy semmirekellő vagyok. Átmenetileg el kellett költöznöm. Munkát kerestem, minden hülyeséget elvállaltam. Ugyanaz, mint eddig.
– De ugye nem csináltál semmi meggondolatlanságot?
– Nem. Hát végül is – sóhajtottam. – Bagóztam, de azt tudod, előtte is bagóztam. Csak akkor jobban. Alig bírtam leszokni, még most is csak próbálkozom. Anya aztán vissza akart szerezni, és ezért kötöttünk kompromisszumot.
– Kompromisszumot?
– Hajlandóak voltak valamiben támogatni, hogy újra együtt legyen a család. – Elcsuklott a hangom. – Én ezt kértem…
Hirtelen könnyek gyűltek a szemembe. Láttam magam előtt William két évvel ezelőtti, aggodalommal és kétellyel teli arcát. Láttam mostani, rajongással vegyes tisztelettel csillogó tekintetét. Rájöttem, az akkori döntésemmel lemondtam arról, ami a legfontosabb – eltörtem valamit, amit túlságosan szeretek ahhoz, hogy ne vigyázzak rá. Eltitkoltam azt, amit a leginkább meg kellett volna érteniük. Az egyetem állni fog még ezután is, de…
Williamet kellett volna választanom.