Hangos kiab�l�s csapott fel az ablakom al�l.
– NE N�ZZ�TEK M�R A MECCSET – �v�lt�ttem le a fi�khoz. – …N�LK�LEM!
– KETT�-NULL �SZAKNAK – b�mb�lt fel Mark. S�rt�d�tten morogtam. Eszembe jutottak azok a napok, amikor otthon, kihagyott �vemben a sz�p kis szob�mban k�sz�lgettem a felv�telire, �s �pp nem mel�ztam a pizz�sn�l. Milyen j� is volt! Nem mintha tanultam volna valamit. De remek novell�kat �rtam k�zben. A f�zeteimre pillantottam.
Nem Sissie, nem n�zhetsz meccset. Nem �rhatsz novell�t sem. Az egyetem azt sugallja, hogy az a legkiel�g�t�bb dolog, amit ebben a pillanatban tehetsz, hogy �tolvasod a stilisztika jegyzeteidet. �gy �m. Ne is gondolj a fi�kra. A fi�kb�l kuk�sok lesznek �s boh�cok, mert nem tanulnak rendesen. Markb�l pedig egy kuk�s boh�c lesz, ami�rt minden percben jelentgeti neked az �ll�st. Bizony, Sissie. Ez a karma.
– Sz�netet akarok – ny�sz�r�gtem szomor�an, �s f�lhallgat�t dugtam a f�lembe, majd az egyik kedvenc zen�mre neki�lltam fel-le s�t�lgatni a szob�ban, akaratlanul is a k�vetkez� t�rt�netemen t�prengve, �s k�zben kibontottam magamnak egy s�rt. Kellett egy kis alkohol, mert kiss� sajgott a fejem. Mikor vissza�ltem a laptophoz, �s hagytam, hogy mint minden alkalommal, most is v�gigcik�zzon rajtam a szellemi er�szakt�l �rzett undor, �jra nekil�ttam az olvasnival�nak.
Megcs�rrent a telefon.
– Igenk�rlekmenj�nkelvalahova – vettem fel k�ts�gbeesetten, b�r fogalmam sem volt, ki h�v.
– Tess�k? – William. Persze.
– Nem akarok itt lenni. Tanulnom kell! – Ezt a sz�t olyan szomor�s�ggal mondtam, hogy m�g egy feln�tt f�rfi szemei is k�nnybe l�badtak volna t�le. Persze ha az adott feln�tt f�rfi William Johnson, aki kij�rta a gazdas�git, akkor kiv�telt k�pez.
– Sajn�lom, de nem menne, ugyanis Argletonban vagyok.
– T�nyleg? – k�rdeztem meglepetten. – �s mit csin�lsz?
– Meccset n�zek. Az�rt h�v…
– A szintaxis a szavak sz�szerkezetekk� �s mondatokk� kapcsol�d�s�nak szab�lyaival foglalkoz� nyelv�szeti ter�let – dar�ltam bele a mobilba egy leveg�vel.
– M�sodszor is megk�rdezem: tess�k?
– Meccset akarok n�zni – Ezt a sz�t is olyan szomor�s�ggal mondtam, hogy m�g egy feln�tt f�rfi… Ugyanaz.
– N�zhetsz meccset, de akkor kuk�s leszel.
– J�, a fejemben l�v� Natalie is pont ezt mondta – nevettem.
– ��… – William habozott, mit mondhatna erre, de �gy d�nt�tt, ink�bb �tugorja a probl�m�t. – Rendben. Azt akartam megtudni, r��rsz-e holnap.
– Mit kell csin�lnom? – k�rdeztem f�sultan, v�rva a k�vetkez� feladatot itt a jegyzetkupacom tetej�n. �gy is neh�z volt a munk�t �sszeegyeztetni a sulival, ha m�r megint…
– Semmit.
– Oh. – Megh�kkentem. – De… Akkor mi�rt…?
– Gondoltam, j� lenne n�ha n�gyszemk�zt besz�lgetni. R�gen �gy hozz�szoktunk, mostan�ban pedig nem j�n �ssze.
– Igen, ez igaz.
– Persze ha nincs ellenedre – tette hozz� aggodalmasan. Hallatszott a hangomon, hogy valami nem stimmel, �s t�nyleg: a pubos eset �ta arra v�gyom, hogy v�gre �gy besz�lgethess�nk, ahogy szoktunk. Nem gondoltam volna, hogy eddig maga William fog eljutni, �s pont egy ilyen v�ls�gos pillanatomban. Meg�r�ltem ennek, m�g arra is kedvet kaptam, hogy t�nyleg megtanuljam holnapig, amit kell, �gy addig maradhatok vele, am�g csak lehet.
– J�, remek lenne.
– Holnap mikor �rsz r�?
– Be kell mennem az �r�mra, ez lesz az utols� el�tti – s�hajtottam. – F�l tizenegykor v�gzek.
– Ahogy v�gezt�l, gyere fel az irod�mba.
– Azt hittem… Iszunk valamit.
– Igen, de el�bb gyere fel.
– Ok�…
– Hajr�! Ja, �s 3:0 �szaknak – tette hozz� csak �gy mell�kesen. Kinyomtam a telefont, �s nyelvet �lt�ttem r�.
F�rfiak.