Meg�llt egy t�volabbi parkol�n�l, a f��thoz �s a buszhoz k�zel. Kisz�lltunk az aut�b�l, � bekapcsolta a riaszt�t, azt�n elindultunk az egyik sarkon, a csendesebbik utc�t v�lasztva. Errefel� nem j�rt se ember, se aut�.
– T�bbet kellene besz�lgetn�nk – mondta.
– Igen. Hi�nyoznak a… k�z�s munka�r�k.
Annyi mindent akartam mondani, hogy elakadt a nyelvem, �s f�ltem is sz�lni. F�ltem, hogy elrontok valamit. F�ltettem ezt a csod�latos pillanatot. Boldog voltam, teljes voltam, jobban, mint azel�tt valaha. Megtorpantam, � is, egym�ssal szemben �lltunk, a sz�vem pedig vadul l�ktetett, mert olyat l�ttam a szem�ben, amit m�g soha: f�jdalmat, boldogs�got, mindent-mindent-mindent, amit abban a t�ban, abban a pillanatban l�ttam, �s amit magamban is �reztem.
– Eserny�s l�ny eserny� n�lk�l – mondta, �s mosolygott. �s ebben a pillanatban eleredt az es�, amire annyira nem sz�m�tottunk, �s m�gis. Egyszerre nevettem fel �s s�rtam el magam, �s csak az es�b�l nem tudtam meg�llap�tani, � nem morzsolt-e el egy k�nnyet. Levette a kab�tj�t �s a v�llamra ter�tette, engem pedig r�zott a s�r�s, csak r�zott, r�zott.
– A kocsiban hagytam. Azt hittem, a pizz�s l�ny vagyok – ny�gtem ki neh�zkesen, amit�l nevetett. Csurom v�z volt, hideg v�z, m�gsem rezzent meg. Engem n�zett, �s ez el�g volt mindkett�nknek.
– Azt�n lett�l eserny�s l�ny. Mikor azzal a k�k-feh�rrel j�tt�l, minden szerd�n. Akkoriban folyton esett.
Most m�r meg�ll�thatatlanul csorogtak a k�nnyeim. Ennyit nem b�rtam elviselni. Begub�ztam a kab�t m�ly�re, amib�l �radt a finom William-illat.
– Az utols� napra eml�kszel? – Nagyot nyelt, l�tszott, hogy �t is er�sen meg�rinti a dolog.
– Pont olyan volt, mint a t�bbi. Pont olyan…
– Meghagytad a te�db�l az utols� kortyokat. Azt mondtad…
– �n…
– Azt mondtad, hogy menned kell, �s zavart volt�l… Intett�l a meg�ll�b�l… Azt�n nem besz�lt�nk. T�bb� nem vetted fel…
N�m�n r�ztam a fejem.
– Egyszer l�ttalak a boltban, hat h�nap m�lva, �s nem n�zt�l vissza. Azt�n ennyi volt. Elk�lt�zt�l ide…
– Csal�d�st okoztam – ny�sz�r�gtem. – Nem �rdemled meg, hogy…
– Azt hittem, f�lre�rtetted…
– Nem, William, nem. – Vadul r�ztam a fejem. – Nem �rtettem f�lre. �n tudtam, hogy nem igaz, amit mondanak, �n v�gig tudtam. Tudod, mi�rt mentem el?
– Azt gondoltad, hogy elvesz�ted mindazt, ami fontos neked.
– De akkor m�g nem tudtam, mi az igaz�n fontos – suttogtam, �s vizesen odab�jtam hozz�. Percekig �lelkezhett�nk �gy. – Ugye te nem leszel velem olyan soha, mint �n veled?
– �n meg�g�rtem, hogy nem hagylak magadra. Amiatt �llunk itt…
Felzokogtam �s magamhoz szor�tottam.
– T�bb� nem pr�b�lok megfelelni annak, amit mondanak. Csak r�d van sz�ks�gem… Ne hagyj itt, k�rlek!
Megsimogatta a h�tamat, �s ajk�t a hajamhoz �rintette.
– Nem foglak, cst. Nincsen semmi baj. Cst…
�gy �lltunk m�g sok�ig, azt�n r�nk borult a s�t�ts�g, �s csak a cseppek zaja t�rte meg az utca csendj�t.