Jimmyt�l volt a legnehezebb megv�lnom, de att�l tartottam, hogy a nagy �t sor�n vagy �n, vagy m�s fog t�le megs�r�lni. Pedig j�lesett volna egy bar�t t�rsas�ga, m�g ha olyan hallgatag is, mint a kedves kis kaktuszom. Kifel� menet megk�rdeztem a b�biskol� Mr. Morgant, hogy nem tudja-e, mely szob�kban laknak egyed�l. A legt�bb koll�giumi szoba nem volt akkora, mint a mi�nk, ez�rt el�fordult, hogy egyed�l laktak benn�k, de kital�ltam, hogy ha a polcon fekve is kell aludnom, nem mondok le a kolir�l, nem mondok le Mr. Morganr�l �s a sz�p eml�keimr�l ezen a helyen, �s nem fogok �tcipelni mindent a m�sik ker�letbe. List�t �rtam az egyed�l lak�kr�l, �s eld�nt�ttem, hogy amint internethez jutok (a vonaton l�v�t csak cs�folni lehetett annak), megk�rdezem �ket.
Egyel�re a leghasznosabbnak az t�nt, ha megnyugtatom magam, erre pedig nem volt neh�z elfoglalts�got tal�lni: kinyitottam a kis lez�rhat� k�nyvet, �s tov�bb �rtam egyre lehetetlenebb t�rt�netemet. �tlapozva a k�nyvet m�r nevetni lehetne ezen a helyzetkomikumba ill� �r�lts�gen. Csak �n nem nevettem, mert �t kellett �lnem az eg�szet.
Argleton megszokott Argletons�g�ban siklott a szemem el�. A vid�kies v�rosk�p eg�sz j�l hatott r�m. Kinyitottam az ablakot, �s bel�legeztem a friss �s tiszta leveg�t, amihez foghat� nincs a nagyv�rosban. Lesz�lltam a vonatmeg�ll�n�l, elsz�vtam egy cigit, megkerestem a buszt, felsz�lltam. Ugyanannak a monoton tev�kenys�gnek, amit m�r sokadszorra ism�tlek meg, most �letem egy id�szak�nak a lez�r�sa �nnep�lyess�get k�lcs�nz�tt.
Ismer�s h�zak, ismer�s kertek, ismer�s aut�k, ismer�s boltok. M�g n�gy meg�ll�, m�g h�rom.
Gyere el. Chelsea. Pofon. Csattan�s. Telefoncs�rg�s. Az igazgat� k�v�j�nak illata. Gyere el. A fogamhoz f�nkt�ltel�k �r. Gyere el. �tsz�z l�jk.
William Johnson, Sissie Traylor… Gyere el.
�s akkor esett le. �sszer�ndultam, a kezemb�l kiesett a t�sk�m, felkaptam, r�csaptam a jelz�gombra �s leugrottam a buszr�l. Azt�n fut�snak eredtem az ellenkez� ir�nyba, mint egy �r�lt.

– Egyed�l vagy?
– ��, igen – felelte.
Megker�ltem a csod�lkozva b�mul� Williamet, �s bel�ptem az el�szob�ba. A hely semmit sem v�ltozott az�ta, mi�ta utolj�ra itt j�rtam, az eserny�tart� elt�n�s�t lesz�m�tva. Befordultam balra, kinyitottam a konyhakredencet, kiszedtem bel�le egy poharat, azt�n t�lt�ttem bele egy adag gy�m�lcslevet. Eg�szen megizzadtam a fut�st�l, j�l esett a friss�t�.
– Am�gy bocs – tettem hozz�. Lancashire-i akcentusomon majdnem elnevettem magam. Olyan r�g hallottam m�r. Le�ltem az �tkez�asztalhoz, William pedig elhelyezkedett velem szemben. Sz�tlanul kortyolgattam az italt. A konyha narancss�rg�s f�nyben f�rd�tt, a d�lut�ni nap bevil�g�tott az ablakon. Eszembe jutottak azok a d�lut�nok, amiket itt t�lt�ttem, amik �letem legszebb eml�kei voltak. Az az �let sem volt felh�tlen, de m�gis voltak sz�p pillanatok, amiket �rdemes rosszabb pillanataimban felid�zni. Tal�n �t �v m�lva majd err�l is �gy fogok gondolkodni.
– K�rsz valamit enni? – k�rdezte William, �s m�r ugrott volna, de a kez��rt ny�ltam �s r�ztam a fejem.
– Enni van a legkev�sb� kedvem. Elfoglalt vagyok. Fel�getek minden hidat – tettem hozz�.
– Mi t�rt�nt pontosan?
– Natalie elv�rta volna, hogy hagyjuk �t benyalni a c�gbe. Azt mondta… Sz�val rond�t mondott r�lad meg r�lam. – Nem volt kedvem felid�zni a szavait.
– �s azt�n?
– Pofon v�gtam. – Nyakamat h�trahajtottam a sz�ken. Hangosat s�hajtottam.
– Van hova menned? – William tiltakoz�som ellen�re elment �jrat�lteni a kifogyott poharamat. Unottan n�ztem a h�t�t.
– Majd kital�lok valamit. De k�sz. T�nyleg. Az agg�d�st is. Kedves t�led.
– A sz�leid hogy vannak?
– Mi? – k�rdeztem meglepetten, de mikor r�j�ttem, hogy azt hiszi, t�l�k j�v�k, elnevettem magam. – �, szerintem nem t�l j�l. M�g nem voltam ott. Visszafordultam, mert r�j�ttem, hogy tudnak r�la, n�lad dolgozom. Gondolom, beolvasnak nekem.
– �s ha r�k�rdeznek, mit fogsz mondani?
– Az igazat. Mindenkinek az igazat fogom mondani. Akkor is, ha belegebednek. Unok hazudni, �s �szint�n, nem is �rtem, minek csin�ltam eddig. Egy olyan emberrel laktam egy�tt �s b�ztam meg benne, aki amint megtudta, hogy j�ban vagyunk, hasznot akart h�zni bel�l�nk a c�gn�l. Vagy meg�rtik az emberek, milyenek vagyunk, vagy nem. Ha nem, akkor lel�pek. Ennyi.
– T�l m�ly a seb, amit fel akarsz t�pni, Sissie. A sz�leidn�l…
Felpattantam, a szemeim vill�mokat sz�rtak.
– Mondd meg, mit csin�ltunk, William? Sz�gyellnem k�ne magamat az�rt, mert kedvellek? Mert bar�tok vagyunk? Mert egy�tt dolgozunk, mellesleg t�k j�l? – Ezeket m�r r�g�ta meg akartam k�rdezni valakit�l, b�r pont William el�tt volt teljesen f�l�sleges megeml�teni. Tudom, hogy � is �pp ezt gondolja r�lam.
– Nem. Nem csin�ltunk semmit.
– Akkor ezt magyar�zd el a dr�ga any�mnak is, aki legut�bb a puszta gondolatra, hogy egy �p�letben dolgozunk, majdnem r�d h�vta a rend�rs�get! Vagy az ap�mnak, aki ott pattogott, hogy majd � megv�d, ne f�ljek. �gy besz�lnek, mintha lepr�s lenn�l, pedig itt egy valami fert�z�, �s az az emberi h�lyes�g.
William felnevetett ezen, de �n is elmosolyodtam. Azt hiszem, most siker�lt kimondanom a l�nyeget, ami eddig a lelk�nket nyomta.
– Rossz h�rem van errefel� – felelte.
– De miattam van rossz h�red! – R�n�ztem, a csillog� k�k szemekbe. – �n voltam az, akir�l susposoltak veled kapcsolatban. Csak nem tudt�k, hogy �n vagyok, ez�rt nekem is suspusoltak r�la. �s m�g hib�snak sem �rzem magam, mert sz�zszoros�ra f�jt�k fel a dolgot. Ez t�ged nem zavar?
– �s t�ged nem zavar, hogy beigazolod �s magadra r�ntod az �sszes pletyk�t, ha elmondod a sz�leidnek? – v�gott vissza a f�rfi.
– Most meg arra b�tor�tasz, hogy hazudjak?
– Nem, csak arra, hogy �vatosan v�logasd meg, mit mondasz.
A kij�rat fel� indultam, felkaptam a t�sk�mat a f�ldr�l, ahova befel� j�vet dobtam. William k�vetett, majd miel�tt kimentem, megfogta a karomat.
– �g�rd meg, hogy �vatos leszel.
– �g�rem. – �reztem a h�tamon a tekintet�t, ahogy elindultam a buszmeg�ll�hoz. Vissza akartam rohanni, meg akartam �lelni, s�rni akartam, �rj�ngeni, de most sz�ks�gem volt minden er�mre.