– Proszit – mondtam, �s megemelt�k.
– Meg sem lep�dsz? – k�rdezte egy korty ut�n mosolyogva.
– Nem, �ltal�ban tartja a szav�t. Maga sem lep�d�tt meg azon, hogy megtanultam ezt – mutattam a v�zlataimra. – Pedig t�bbet j�tszottam a gondolattal, hogy ne tanuljam meg, mint maga, hogy ne igyon s�rt.
Hangosan nevetett. M�g meg sem �llap�tottam magamban, hogy mennyire otthonosan mozog abban a k�zegben, amiben a munk�t v�gzi. Annyi magabiztoss�g sug�rzott bel�le, amit m�g senkiben nem l�ttam. Magamban is csak szerettem volna l�tni.
– J� volt�l. Az egyetem ut�n fel foglak venni �lland�ra.
Majdnem kik�ptem a s�rt.
– M�r eln�z�st, uram, de az egyetem h�rom �v. �s ez az els� fele.
– H�romnegyede.
– Az. Mindegy. Sz�val… – fels�hajtottam, �s kib�multam az ablakon. – �n nem tudom, hol leszek h�rom �v m�lva. T�nyleg nem.
– �n sem – b�lintott erre, �s elt�prengve n�zte az abrosz mint�it.
– F�l, hogy kir�gj�k?
– Nem, mi�rt k�ne…? – Felemeltem a s�rt, �s r�b�ktem. Elnevette mag�t. – Ja, nem! Nem f�lek. Az �let akkor is menne tov�bb. Velem egy�tt menne.
Egy ideig hallgattunk, �n n�ztem a nagyn�nis eserny�tart�t. Elm�l�ztam a r�gi eml�keken, az �let�nk�n, �s keser�en felnevettem.
– Ez nem a mi vil�gunk. Nem gondolja? Annyira ill�nk bele, mint ez az eserny�tart� a k�k szob�ba. Vagy ez – megint a s�rre b�ktem – egy irod�ba.
– Nem, Sissie. Nem gondolom. – S�hajtott. – Azt gondolom, hogy mi �nmagunk vagyunk. �s azzal, hogy magunkat adjuk, mindenhol van hely�nk, am�g van, aki elfogad. – M�lyen a szemembe n�zett. – Az eserny�tart� �s ez is az�rt van itt, mert �gy �reztem, sz�ks�gem van r�. Te is az�rt vagy itt, mert arra k�rtelek, hogy l�gy itt.
– �s maga? – k�rdeztem. – Maga el�bb itt volt, mint b�rmelyik�nk.
– �n az�rt vagyok itt, mert neked van sz�ks�ged r�m. – Felhorkantam, �s megr�ztam a fejem. Na ne! – Csak nem fogadod el: valakire sz�ks�ged van, Sissie. Mindenkit kirekesztesz. Sz�ks�ged lenne bar�tokra, de ha �n nem seg�tek…
– M�r megint itt tartunk… – Az arcomat a tenyerembe temettem. Hogy lehet ennyire bek�pzelt?! – Mert maga azt�n…! – Pr�b�ltam t�madni, de visszafogtam magam. Nem �rek vele semmit, ha a f�n�k�t s�rtegetem.
– Itt nem r�lam van sz�, hanem r�lad! – felelte �, �s meglepet�semre felemelte a hangj�t. �letemben egyszer hallottam �gy besz�lni valakivel. – Vedd m�r �szre!
Abban a pillanatban kedvem lett volna letenni a s�rt az asztalra, felkapni a kab�tomat �s kiviharzani a francba. El akartam rohanni ebb�l a vil�gb�l, �t egy m�sik Argletonba, a harmadikba, ahol majd ut�nam j�n, megint tal�lkozunk, �s megint ord�tozhatok vele. Mert biztos ez t�rt�nne a k�vetkez� alkalommal is. Mert nem k�pes engem b�k�n hagyni, ami�ta megismertem. Soha de soha…
�s akkor meg�reztem a kulcsot, ami a mellkasomat nyomta a f�ls�m alatt. Eszembe jutott a sok �lm�ny, a sok eml�k, minden, amit m�r le�rtam, amit m�g le akartam �rni. A kapcsos k�nyv… Elakadt a l�legzetem, �s �lve maradtam. �s valahogy kezdtem meg�rteni, igazat mond. Lejjebb cs�sztam a karossz�kben, �s b�nb�n�an pillantottam r�. A robban�s elmaradt.
– Hogy haladsz a k�nyvvel? – k�rdezte halkan. Most a s�rrel babr�ltam, olvastam a c�mk�t. Lassan r�gtam meg a szavakat.
– J�l. M�r sok dolog t�rt�nt.
– �s a tal�lkoz�sunk?
– Az m�g nem – r�ztam a fejem. – Ez nem olyan lesz. Bonyolultabb. A jelenb�l indultam ki.
– J�l hangzik. Siker�lni fog.
– K�sz, William.