– Megyek. Illetve mentem volna, de… – Na igen, itt megakadtam. Natalie elment a busszal, �n pedig visszafordultam… William miatt. M�r csak az k�ne, hogy ezt az orr�ra k�ssem.
– De? – sejthetett valamit, hogy ilyen �lesen k�rdezett vissza. K�k szeme m�g mindig mosolygott, ahogy engem m�regetett.
– Visszafordultam, mert l�ttam mag�t – b�ktem ki. Furcs�n hangzott: alig tudtam meg�llni, hogy k�r�ln�zzek az el�csarnokban, ki hallotta meg.
– Nem mintha akkora sz�ks�ged lett volna arra az eserny�re – William az ablak fel� biccentett. Kint h�t�gra s�t�tt a nap. Nem b�ntottam meg a kijelent�semmel, pedig att�l f�ltem. Ett�l f�ggetlen�l �gy �reztem, hogy tov�bbi magyar�zattal tartozom, �s hogy ezt nem itt fogom megejteni. � is j�l l�tta rajtam, hogy mennyire feszengek az ismer�s k�zegben, ez�rt az ajt� fel� intett. – Ha az egyetemre m�sz, elk�s�rlek egy darabon, mert �n �pp a munkahelyemre tartok. Addig besz�lgethet�nk. Mikor lesz �r�d?
– M�r mindegy, nem �rek be, csak a d�lut�nira – legyintettem. – De sz�vesen j�nn�k.
A terv j� volt, �s ahogy v�gre elt�nt�nk Mr. Morgan f�lelmetesen r�vidl�t� – �s ugyanakkor f�lelmetesen prec�z – pillant�sa el�l, nyugodtabban l�legeztem. Az ut�bbi id�ben am�gy is a f�rd�szob�ban kucorogtam, m�r v�gytam egy kis friss leveg�re. Ahogy el�rt�k a buszmeg�ll�t, William �jra k�rd�n fordult fel�m, lehet�s�get adva r�, hogy folytassam az elkezdett gondolatmenetemet.
– Mag�val lenni olyan… k�nny�. – Ez volt a legjobb sz�, amit tal�ltam. – Mert ismer. Sok bossz�s�gom abb�l sz�rmazik, hogy a t�bbiek nem ismernek.
– �n is csak onnan ismerlek, hogy hagytad magad megismerni – mosolyodott el. M�r �ppen vissza akartam k�rdezni, vagy visszav�gni valamivel, amikor megj�tt a busz, �s fel kellett sz�llnom. B�r William �rdekl�dve n�zett r�m, nem tudtam �llni a pillant�s�t, helyette hallgatagon b�multam a cip�f�z�met.
Hagytam magam megismerni… M�gis mif�le sz�veg ez? Persze, � kezdem�nyezte a dolgot, de nem tudok r�la, hogy hagytam volna magam. �n mindig kem�ny k�szikla voltam, csak William tal�lta meg azokat a hajsz�lreped�seket az �rz�seimen, amiket kitart�an ostromolva be tudott pillantani a m�z m�g� is.
– Az a vil�g m�s volt – mondtam v�g�l.
– Nem volt az. Van, ami az�ta sem v�ltozott – sokatmond� pillant�st vetett r�m, �s �n �rtettem a c�lz�st. Kett�nkre gondol. Most m�gis mit v�r t�lem? Hogy a nyak�ba ugorjak? Persze nem b�ntam, hogy k�tetlen�l besz�lgethetek vele, hogy elhozta az eserny�met, �s hogy gondol r�m, de � k�nyszer�tett abba a helyzetbe, hogy sebeket kelljen felt�pnem. Bele�kelte mag�t az �letembe, megint: a vele t�lt�tt minden perc �s minden r� sz�nt gondolat tov�bb szaggatott. A m�z pont ugyan�gy lehullott, mint azel�tt b�rmikor. V�dtelennek �reztem magam a minket k�r�lvev� utasok el�tt, akiknek a jelenl�t�re csak most eszm�ltem r�. Szerencs�re �ppen akkor �llt meg a busz, �n pedig gyorsan ugrottam le r�la.
– K�sz�n�m az erny�t – vetettem oda, de m�r nem n�ztem vissza Williamre, ahogy az egyetem bej�rata fel� igyekeztem.
Nem akartam, hogy l�ssa, ahogy s�rok.