B�rhogy is n�zz�k, egy rekl�m sz�veg�nek meg�r�sa nem ennyire k�t�tt. Ha akarom, a mosd�ban is kital�lhatok egy olyan n�v�j� mott�t, hogy „vegyenek, egyenek!”, le�rni pedig b�ven el�g lenne a v�c�pap�rra. Igaz, tollat nem vittem oda magammal. Mindezt v�zoltam William Johnsonnak is m�sodik munk�val t�lt�tt napomon.
– Ez rossz pont, Sissie – korholt engem, felpillantva az asztal�r�l, ami mellett toporogtam karba tett k�zzel. Dacos k�ppel n�ztem vissza r�, mire megfordult a sz�ken, �s �that� pillant�s�t r�m szegezte.
– Hogy nem �llok el�g komolyan a feladatomhoz? – k�rdeztem kih�v�an. Mint mindig, most is a markomban �reztem a helyzetet, amin dobott a c�gn�l szerzett v�ratlan el�ny�m is. K�v�ncsi lettem volna, mit tesz, ha nem engedelmeskedem a f�n�k parancs�nak. Helyette sz�lesen r�m vigyorgott.
– Hogy nem viszel tollat a v�c�be.
Kit�rt bel�lem a nevet�s.
– Ennyi, uram?
– Nem – felelte, �s az asztalfi�kba ny�lt, majd �tny�jtott egy tollat. – Kapsz c�geset. H�tha piszkos lesz.
A tollat a kisasztalra dobtam, de m�g most is r�zott a nevet�s, ahogy lehuppantam a fotelba. J� egy perc telt el, mire abbahagytuk, � akkor m�r a hever�n �lt. Der�s mosolya felvid�tott engem is, k�v�ncsian el�red�ltem.
– �n se szeretem ezt a c�get – magyar�zta, a plafon fel� b�kve ujj�val. – Eleve a nagyv�llalatokkal bajom van. De persze van r� okom, hogy itt vagyok – mondta, eln�zve �rdekl�d� arcomat.
– �gy �rti, a p�nzen k�v�l?
– A p�nzt nem akarom, a p�nz kell. Majd meg�rted – intett fel�m, de valahol m�lyen � maga is �rezhette, hogy �rtem, mert szeme szomork�san villant �s szava elakadt egy pillanatra. – Egyr�szt ez sz�rakoztat, m�sr�szt… Juthatunk is valamire. Valami j�ra. R��breszteni m�sokat valamire.
– Ez egy rekl�mc�g – vil�gos�tottam fel, mik�zben leharaptam egy s�s keksz sark�t.
– Rekl�mc�g. T�megkommunik�ci�. Egy forr�s sokakhoz eljut. Figyelt�l te egy�ltal�n az iskol�ban?
�rdekes korhol�s volt az � sz�j�b�l, ugyanakkor jogos is.
– Sz�val valami olyat fogunk l�trehozni, ami nem manipul�l, hanem…
– Megmutatja az igazat. �s ebben k�ne a seg�ts�ged.
Pont erre sz�m�tottam. Ez az ember j�. Amikor n�h�ny nappal ezel�tt bel�ptem a negyven�t�s szoba ajtaj�n, nem ezt v�rtam. Sztereot�pi�imban m�g mindig a kapitalista vil�g nagy aranyrudai, a gonosz f�n�k, akinek a sz�ma „neveddfel” c�men van elmentve a telefonban, a munkahelyi er�szak-botr�nyok �s egy�b nem t�l kellemes gondolatok �ltek. Erre egy olyan emberrel �llok szemk�zt, aki azon a bizonyos napon annyi borraval�t adott nekem, mint a pizz�ja. �s aki, mint ut�lag megtudtam, eredetileg nem is pizz�t akart enni. Aki seg�tett a bajban, aki…
– Ez egy nemes c�l, uram – feleltem, mikor elhallgatott. �gy �rezte, nem tartozik t�bb magyar�zattal, �s igaza is volt: �gy hunyor�tottunk egym�sra, mint k�t cs�nytev�sre k�sz j� bar�t, majd �tletel�sbe kezdt�nk. Volt mir�l �s kir�l besz�ln�nk. Mikor a nap lement, az utcal�mp�k felvillantak, akkor l�ptem ki a kapun, �s csendes �r�mmel arcomon l�b�ltam magam ut�n egy pap�rt.