Egyszer m�r a leleplez�d�s�ket kock�ztatta, mikor majdnem kiugrott egy felfegyverzett banda el�, akik cs�mp�s l�p�sekkel menetelve v�gtak �t a t�ren, pontosan �ket keresve. Aragorn az utols� pillanatban kapott a derek��rt, �s r�ntotta vissza nem t�l szel�den a n�t. Az, mintha r��bredt volna ostobas�g�ra, meg se mert moccanni addig, am�g a harcosok elvonultak. Ekkor a f�rfi halkan megsz�lalt:
– Maradj m�g�ttem, �s tedd, amit mondok!
– J� –mordult dacosan a l�ny. Azonban nem ment vele sokra: Aragorn megcs�v�lta a fej�t, �s nem sz�lt semmit. Engedelmesen od�bb l�pett, utat engedve neki.
Aragorn �vatosan kukkantott ki a sik�torb�l. Keresztez�d�shez �rtek: egy sz�lesebb �t szelte �t a part fel�l �rkez� keskeny utc�csk�t, f�l�tte pedig ragyogott a hold. Az eg�sz k�rny�k csendes �s n�ptelen volt, m�g a nemr�g elvonul� katon�k l�p�seit sem lehetett hallani; ezt Aragorn nagyon k�l�n�snek tal�lta, mivel a neh�z csizm�k toppan�sait m�g messzir�l is j�l hallhatta volna.
– Gadas – mondta mag�nak, m�r-m�r megszok�sb�l. Mert megszokta a csapd�kat: eddigi �lete sor�n minduntalan bel�j�k botlott, de m�g sosem ker�tett�k k�zre; most se fogj�k. J�l ismerte a leveg�ben terjed� fesz�lts�get: olyan volt, mint a f�st a mag�nyos �jszak�ban, fenyeget� volt, de egyben le is leplezte a fenyeget�st. Valahol csak azt v�rj�k, hogy felbukkanjanak, �s megt�madj�k �ket. A k�rd�s egyed�l az volt, pontosan hol vannak a katon�k. Val�sz�n�leg ugyan�gy elrejt�zhettek, ahogy �k is tett�k.
– Mi az? – lehelte a f�l�be a l�ny, mik�zben Aragorn tekintet�vel a lehets�ges zugokat p�szt�zta. A h�tuk m�g�tt eg�szen biztosan nem volt semmi, �s ez megnyugtatta, �m vel�k szemben is s�t�ts�g honolt, �s a holddal megvil�g�tott utc�t tagol� besz�gell�sek is gyan�sak voltak a sz�m�ra.
– Lesben �llnak – mondta.
– T�ged keresnek?
– Biztosan.
Aragorn k�ptelen volt reag�lni, a l�ny ugyanis ebben a pillanatban kil�pett a f�nyre. Most nem �rte el, hogy ut�na kapjon, �s valami azt s�gta, nem is kell megtennie, ugyanis az eg�sz viselked�s�ben volt valami roppant term�szetes. Az esetlen, kiss� piszkos felszolg�l�l�ny pont olyan elesetten �s tan�cstalanul bandukolt a s�t�t utc�n, mint aki tart ugyan t�le, hogy megt�madj�k, ugyanakkor � maga sem tudja, hov� k�sz�l. Aragorn meg�rtette a tervet: el akarja r�la, mint k�r�z�tt szem�lyr�l terelni a figyelmet.
Egy r�szeges, er�szakt�l t�lf�t�tt kal�zokkal teli helyen term�szetesen bev�lt. Ahogy kil�pett az �tra, valaki az egyik sik�torban megmoccant, �s szint�n felfedte �t a f�ny: kem�nyk�t�s� f�rfi volt, arc�n bamba csod�lkoz�ssal, ahogy a csinos n�t megl�tta. Aragorn azonnal felismerte benne Aglar h�b�res�t, a nagydarab f�rfit, aki miatt m�g mindig f�jdalmat �rzett �d�mcsutk�ja t�j�k�n, ahogy let�pte r�la k�peny�t.
– Szervusz, sz�ps�gem – k�sz�nt neki m�zesm�zos hangon. A l�ny felpillantott, de nem v�laszolt, hanem az utca v�ge fel� iramodott, �m a f�rfi el� �llt, �s er�sen megragadta a karj�t.
– K�rlek, eressz el – k�ny�rg�tt, mire az hangos nevet�sben t�rt ki. Elfojtott r�h�g�s csapott fel a sik�torban is, nagyj�b�l h�rman-n�gyen lehettek. Aragorn m�shonnan egyel�re nem hallott hangokat, mindek�zben pedig pattan�sig fesz�lt idegekkel �gyelt, nehogy t�rs�nak valami baja essen.
– Mi�rt, hov� sietsz? – �rdekl�d�tt a kal�z k�v�ncsian.
– Haza.
– Vannak bar�taim, akik jobban �lvezn�k a t�rsas�god. – Azzal mag�hoz r�ntotta a reszket� l�nyt, aki azzal a lend�lettel �gy�kon r�gta. A f�rfi szinte meglepetten engedte el a karj�t, � pedig kihaszn�lva az alkalmat fut�snak eredt.
– Nem �szod meg ennyivel – b�d�lt a nagydarab, �s minden f�jdalom n�lk�l m�ris ut�naeredt. Erre a v�ratlan fordulatra sem �, sem Aragorn sz�m�tott. Meglepet�s�ben a l�ny felsikoltott, �m a f�rfi azonnal ott termett mellette, s egy n�la m�g enyh�nek mondhat� mozdulattal a f�ldre l�kte �t.
– Gyertek csak, fi�k – mondta vid�man, mintha csak az iv�verseny nyerem�ny�n osztozkodna, �s �nzetlen�l tett h�tra n�h�ny l�p�st. Az utca rejtekeib�l t�z katona bukkant el�, mind r�szegek ahhoz, hogy egy�ltal�n fegyver�ket el�h�zz�k. Aragorn nem is pr�b�lt elgondolkodni azon, aminek az el�bb tan�ja volt, jobbnak l�tta azonnal cselekedni. Egy macska gyorsas�g�val �s �gyess�g�vel surrant v�gig az �ton, s a nagydarab �t�d�tt f�rfi (aki �rdekes m�don csak szemtan�ja, nem pedig r�szese akart lenni ennek a kell�k�ppen szaftos esti kalandnak) szinte tudom�st se vett r�la. El�sz�r annak a kal�znak a fej�t csapta le, aki a legink�bb k�zel j�rt hozz�, hogy meg�rintse a f�ld�n fekv� h�lgyet, majd a t�bbi, fel� rohan� bandit�val �rkez�s�k sorrendj�ben v�gzett. Szinte megnyugv�s volt sz�m�ra a kocsm�hoz k�pest ny�lt t�ren hadakozni. A sz�ps�ghiba egyed�l vez�r�k, az utols�k�nt oda�r�, �ri�s f�rfi volt.
– Vigy�zz! – sikoltotta a l�ny, b�r nem volt mi�rt: a f�rfi a holdat is kitakarta nagy, h�jas fej�vel; nem volt neh�z �szrevenni. Ann�l nehezebb lesz legy�zni – gondolta Aragorn, eln�zve roppant pallos�t, amit gyorsan lengetve emelt f�l�. A d�nad�n nem tudott m�st tenni, mint kit�rni hatalmas csap�sa el�l, ami hasad�kot v�gott a poros f�ldbe, �s �jra fel� lend�lt. Ez�ttal lehajolt, egy hajtincse viszont szomor�an hullott ut�na a f�ldre. Lomh�bbnak hitte a behem�tot, de m�r �gy is komoly h�tr�nnyal kellett sz�molnia. Elm�je vadul zakatolt, �jabb �s �jabb megold�sokat keresve a rem�nytelen helyzetre.
– Ezt Aglar�rt, te gyilkos! – �v�lt�tte a kal�z, aki m�r �gy �rezte, ez a kegyelemd�f�s lesz. T�vedett: Aragorn felfogta kardj�val a csap�s�t, b�r k�ts�gk�v�l beleroppant a v�lla. Vad tus�ba kezdtek, s hevesen t�madta az umbarit, nehogy lehet�s�ge legyen egy �jabb er�s �t�st m�rni r�, mert tartott t�le, hogy karja m�r nem b�rn� elviselni. A gondori �s umbari kard szikr�t sz�rva csattogott.
– Pusztulj meg!
– Ink�bb halok meg f�rfik�nt, mint an�lk�l – jegyezte meg Aragorn g�nyosan, �s rem�lte, nem l�tszik, hogy csak az�rt nem �v�lt�tt vissza, mert m�r az �t�dik csap�s ut�n �gy elf�radt, hogy az �jul�s ker�lgette. Nem volt szerencs�s megjegyz�s, mert ezzel m�g jobban felb�sz�tette ellenfel�t, akit – nyilv�n – kellemetlen�l �rintett a s�rt�s. De m�r nem volt id� ezen tanakodni: a kard �jra csapott, �s ez�ttal m�r nem tudott v�deni, kettej�k peng�je egym�snak fesz�lt. A d�nad�n vicsorgott, de eg�sz test�t beleadva sem volt es�lye visszanyomni a hatalmas kardot.
– Fuss! – ki�ltott a l�nynak, de ahogy h�trapillantott, m�r nem l�tott ott senkit. Hov� lett? Egyszerre rohanta meg az aggodalom �s a gyanakv�s, de egyik sem adott r� v�laszt, mit�v� legyen. Utols� �tlet�vel h�traugrott �s kit�rt az �ri�s pallosa el�l, de az sz�m�tott r�, �gy ut�na v�gott. Bal karj�n felhasadt ruh�ja alatt meleg v�r �ml�tt v�gig, s tudat�ig csak n�h�ny m�sodperc m�lva �rt el az eszeveszett f�jdalom, ami a h�s�ba v�g� peng�vel j�rt egy�tt.
�v�lt�se mintha egy oroszl�n� lett volna, minden bizonnyal az eg�sz v�ros visszhangozta, de m�r egy�ltal�n nem �rdekelte. Karja elveszt�s�t�l sem f�lve �jra megragadta kardj�t (a peng�n ek�zben patakokban csorgott a v�r), �s az eddigiekn�l ezerszer vadabb rohamot ind�tott az umbari ellen. Gyors v�g�sait �s kit�r�seit egy t�nde is elirigyelhette volna abban a pillanatban, s bizony nem egyszer siker�lt megsebeznie sz�v�s ellenfel�t.
– Gondor�rt! – �v�lt�tte torka szakadt�b�l, s mintha ez adott volna er�t utols� mozdulat�hoz, a f�rfi sz�v�be d�fte kardj�t. Egyszerre zuhantak a f�ldre, �m m�g � hanyatt, ki�llhatatlan ellenfele hasra borult. Az utols� gondolat, az utols� vil�gb�l felfogott r�szlet sz�m�ra a k�l�n�s visszhang volt, ami ki�lt�s�t eg�szen m�s hangon harsogta.
Gondor�rt… Gondor�rt…
B�r m�r nem �rtette a sz�t, nagyon v�gyott megism�telni, m�gsem tudta kinyitni a sz�j�t: ereje fogyt�val minden els�t�t�lt k�r�l�tte.